Kik vagyunk?

Borvák Mária vagyok, és abban hiszek, hogy a mindennapjainkban való tudatos jelenlét teszi szenvedélyesen boldoggá az életünket.

Persze ezt könnyű egy olyan csodás helyről mondani, mint a muzslai szőlőhegy, ahol az embernek az az érzése támad, hogy itt valahogy mindig szebben süt a nap. Főként úgy, hogy korábban sokszor kaptam azon magam, hogy úgy mennek el napjaim, hogy ezerrel pörgök a feladataimon, de fogalmam sincs, hogy pontosan miért is csinálom az egészet.

Mi köze ennek a borászathoz és a borok világához?

Muzslai lánynak születtem. Echte muzslai pedig az, akinek szőlője van a muzslai szőlőhegyen. S ha már muzslainak születtél, a szüleid, a nagyszüleid, a dédszüleid, és mindenki, akinek a nevére csak emlékszel, döntő többsége muzslai, akkor egyszeribe belecsöppensz egy önmagát kereső, nagy potenciállal rendelkező borvidék kultúrájába, ahol vagy hobbiként, vagy profiként előbb-utóbb borkészítésbe fogsz. De mihez kezdjen az ember leánya, ha szakmailag több minden vonzza egyszerre, ráadásul még az alkoholt sem szereti?

Hogyan is kezdődött ez az egész borkészítési történet nálunk

20 évvel ezelőtt a szüleim úgy döntöttek, hogy belefognak egy szerelemprojektbe, és az addigi családi szőlőterületeket, ami alig volt fél hektár, és hobbi szinten művelték, elkezdik kibővíteni. Igaz, hogy a területbővítésben a rendmániánk is közrejátszott, mert senki sem bírta nézni a szomszédos telkeken égnek meredő gazt.

Apum, Borvák Imre, akit Muzslán csak úgy ismernek: „a földügyek és a környék történetének mély ismerője” a szőlészeti részét vitte/viszi, mi ketten anyummal pedig hűségesen jártunk segíteni mindenben, amiben csak tudtunk. Heti szinten jártunk ki a hegyre. 12 éves koromtól a legjobb tél végi szórakozásom a metszés volt, és természetes volt, hogy minden szőlészeti és borászati munkában ott vagyunk mindannyian. Évekig a szőlőt adtuk el, hogy az kiváló hobbi borászokat gazdagítson, akik évről évre kiváló muzslai szőlőből készíthették el érmes boraikat.

Aztán apum egy napon egy mindent megváltoztató vásárlásra adta a fejét

Éppen az aznapi munka befejeztével jött lefelé a szőlőhegyről, amikor jó muzslai szokás szerint megállt az egyik szőlősgazdával, Endre bácsival beszélgetni. Szó szót követett, amikor egyszer csak Endre bácsi azt mondta: „Eladnám ám ezt a pincét, de hát ki venné meg?!”, mire apum kíváncsiságában csak annyit kérdezett „Be lehet menni, megnézni?” A tapasztott falú épület egy 1837-ben épült zsúpfedeles, már roskadozó állapotban lévő pince volt. Nem volt valami tetszetős, de rátaláltak valamire, amit nem is reméltek.

Felnyitották az oda behányt tulipános ládát, amiben egy 1800-as évekből származó főkötőt találtak. És ez volt az, ami aput meggyőzte: ő szeretne lenni ennek a pincének a következő tulajdonosa. Az üzlet megköttetett és így már nemcsak szőlőnk volt, hanem pincénk is, amit ugyan több évig tartott megmenteni a pusztulástól, de helyet adott a kérdésnek: Vajon a megtermelt szőlőből készítünk-e bort.

Anyum, Borvák Márta, 2010-ben ennek a pincének a falai között készítette el a legelső eladásra kínált borunkat. Egy esélyes volt. Ezen múlt, vagy bukott, hogy a következő évben is készítenek-e majd bort.

Rossz évjárat volt. Az elmúlt időszak legrosszabbja. Ennek ellenére egy olyan bort tudott készíteni, aminek hatására azt mondtuk, őrületesen izgalmas a borok világa, évről évre lehet jobban csinálni. És belevágunk. Az már csak a hab volt a tortán, hogy a férfi uralta borkultúrában sokáig a kutya se hitte el, hogy nálunk tényleg, de igazán valóban a nő készíti a borokat.

Még ekkor sem hittem, hogy bármi közöm lesz a borok világához

A legnagyobb indok nem az idő- vagy az érdeklődés hiánya volt, hanem az, hogy nem szerettem a borokat.

Igazából semmilyen alkoholos italt.

Hiába győzködtek az ismerősök a közös bulik alkalmával, hogy „Gyere, igyál. Jobban fogod magad érezni tőle.” Nem akadt olyan, aki ezzel meg tudott volna győzni. Az egyetlen, amire hajlandó voltam, hogy néha esélyt adjak valamilyen helyi bornak, és megkóstoljam, hátha ezúttal nem túlkénezett csalódás vár a korty végén.

Alkohol kerülőből borásszá, avagy az a bizonyos korty

Szeptember eleje. Muzsla. Szüreti felvonulás.

A falu teljes lakossága a kultúrház körül gyűlt össze. A helyi borászok a boraikat kóstoltatták, éppen újabb kóstolókra vadászva a tömegben, ami elől elbújni igazi kihívás, mert a muzslaiaktól bőkezűbb kínálót nem kívánhat magának az ember.

Minden igyekezetem ellenére Gyuri bácsinak sikerült megállítania, és már a kezembe is nyomta a nekem szánt fehérbor adagot.

Ez az a pont, ahonnan nem nagyon van visszaút. Főleg, ha kijelenti, hogy „Ugye nem adsz nekem kosarat?! Hát már csak megkóstolod az aranyérmes boromat. Itt van, ni.”

Nem volt mit tenni.

Csak koccintani, aztán kortyolni, és remélni a legjobbakat

És az volt. A legjobb. Életem első bora, ami igazán, és nem csak udvariasságból ízlett.

Képes volt arra, hogy elfelejtesse velem az összes addigi rossz emléket, és kíváncsivá tett, hogy mi lehet még a borok világában, ha létezik egy ennyire üde, hűvösen lágy fehérbor egy egyszerű muzslai borosgazda pincéjében. Édes volt. Fehér. Pont olyan kezdőknek való, mint amilyen akkor én voltam, akinek még sok kiváló bort kellett ahhoz megkóstolni, hogy igazán tudja értékelni a komplexebb, íz gazdagabb, szárazabb tételeket.

Rossz borválasztások helyett, egy új világot kitáró kíváncsiság

Sokáig gondoltam azt, hogy az én ízlelő-képességemmel van a baj, hiszen sokszor megesett, hogy azok a borok, amiket a hozzáértőbb emberek égre-földre dicsértek, nekem nem ízlettek. Ilyen esetekben inkább mélyeket hallgattam, mert biztos voltam benne, hogy valamit én csinálok rosszul és még mindig jobb csendben maradni, mint műveletlennek/amatőrnek/furának/különcnek tűnni. Tökéletes ördögi kör recept lenne belőle, hacsak be nem kapcsol a tudatosság.

Az elmúlt néhány évben ezért lépésenként fejlesztettem a borismereteimet, a borkóstoló technikámat, és azon dolgoztam, hogy egyszer majd olyan bort készíthessek, amit én is szívesen kortyolnék.

Beiratkoztam borismereti képzésekre, megszereztem a Soós István Szakközépiskola borász diplomáját, nagyobb részt vállaltam a családi borászatban, létrehoztam az első muzslai Bortúrát, a helyi borászok megválasztottak Muzsla Hegyközség elnökének, és mindezek mellett igazán jó borászati közösségformáló kezdeményezések részese lettem. Ma pedig már én készítem a borokat. Családi segítséggel persze, az apum által megtermelt szőlőből. 2018-at írunk és a tavalyi év terméséből készült boraim már a pincében pihennek.

Amikor a saját kedvedre szabhatod a hétköznapjaidat

Ezen a weboldalon ennek a több éves folyamatnak, és az ebbe fektetett munkánknak az eddigi eredményét láthatod. Legyen szó akár a Muzslára oly jellemző, hűvösen elegáns fehérborainkról, az élmény számba menő kóstolóinkról, a különleges művészeti együttműködésben született rendezvényeinkről, vagy az izgalmas felfedező túrákról, ahol a borvidék titkos zegzugaiba kalauzoljuk el a legkíváncsibb látogatóinkat.

Ha Te is szereted a konkrétumokat, és a pontokba szedett összefoglalókat

Ezzel foglalkozom: 2010 óta van egy közös cégünk a szüleimmel, ahol megbízható (mesterséges adalékanyag mentes, borhibák nélküli) borokat készítünk és juttatjuk el a vevőinkhez szebbnél-szebb csomagolásban, hogy azzal barátaikat, szeretteiket, ügyfeleiket megörvendeztessék. Dolgozunk együtt éttermekkel, vinotékákkal, de művészeti projektekbe is szívesen bekapcsolódunk néhány fergeteges borkóstolóval.

Ennyi éves vagyok: 30 éves vagyok, de gyakran megtörténik (kb. 21 éves koromtól), hogy idősebbnek gondolnak az eddigi eredményeim alapján. Ezen általában egy jót mosolygok, mert tudom, hogy mi már csak ilyenek vagyunk a családban: szeretjük tenni a dolgunkat. Ami viszont az egyik legnagyobb vágyam, és még csak vár rám, hogy nagy családom lehessen. A csodálatos férj már itt van mellettem, Robi, akivel a hétköznapokban közösen építkezünk tovább.

Ezeket szeretem:

A komplex (sav- és alkoholhangsúlyos), hűvösen elegáns fehérborokat, a szebbnél szebb tájakat, és a letisztult népi motívumokkal átitatott dizájnt. Ezen felül imádok táncolni és emlékezetesen finomakat kóstolni. Igen, és a kardinális szeletet!

Mert állítólag világbajnok a kardinális szeletem

A családom állítása szerint nem szabad túl gyakran elkészítenem, mert olyan krémesen lágy, hogy lehetetlen ellenállni neki. Amikor mégis engedélyezett, az az, amikor különleges alkalmakon a vendégeinket szeretnénk lenyűgözni. Mert ez a desszert az, amiről álmok szövődnek. Felhőszerűen lágy és nehezen felejthető.

Egyszerű, gyorsan elkészíthető… és itt van egy egész jól bevált recept hozzá.

Ha van hasonlóan lenyűgöző recepted, kérlek, küld el nekem is (főleg, ha valamilyen helyi finomság). Ha pedig kipróbálod ezt a kardinális receptet, akkor írd meg, hogy hogyan sikerült, (ha fénykép is van, annál nagyobb az öröm, ha elküldöd). De elkanyarodtunk…

Hogy hogyan tudsz Te is elindulni ezen az izgalmakkal teli felfedező úton a muzslai borok világába?

Örülök, hogy itt vagy és remélem, hogy egy kicsit jobban megismertél.

Ha pedig tetszik az, amit itt olvastál, akkor kalandozz tovább a weboldalunkon, ahol egy kicsit többet megtudhatsz Muzsláról, ahol tevékenykedünk, illetve a borokról, amelyeket eddig készítettünk. A blogunkon pedig jellemzően a borászatban és a szőlészetben zajló történésekről olvashatsz majd egy-két sztorit havonta.

Mit gondolsz?

Oké, vágjunk bele

Üdv a napos Muzsláról,

Borvák Mária, a Borvák borok készítője